A művészről

Látott és soha nem látott szobrok

 

A művész pályája kezdetének egy kiemelkedően fontos epizódja, amikor Balassagyarmaton találkozott Szederkényi Attila szobrászművésszel. ő Párkányi Raab Péter édesapját hívta műtermébe, aki faszobrászattal foglalkozott. Felajánlotta neki, hogy szívesen tanítaná, de végül a fiatal fiú lett a növendék. A szakmai alapokat tőle sajátította el, de a világ és a művészet nagy kérdéseit már nem tudták megvitatni, mert tanára korán, 58 évesen elhunyt. Ha Párkányi Raab Péter mestereit vesszük számba, akkor különös helyzettel szembesülünk. asdfA sikeres főiskolai felvételit követően tanára az akkori párt egyik legjelentősebb szobrásza, Kiss István lett. Mint Párkányi visszaemlékezik: nagyon féltek, amikor a növendékei lettek. Mégis ő maga elsőéves korában egy Krisztus-töredéket faragott. Környezetét, barátait sokkolta a téma, féltették, hogy az máris a főiskola végét jelenti számára. De Kiss Istvánt, amikor a szobrot meglátta, a teljesítmény meglepte, növendékét megdicsérte, s ez alkalommal korrigált, instrukciót adott, segített. Harmadéves korától, a szerinte „álrendszerváltás” egy új tanárt hozott számára, akinek személyéről azonban máig nem szívesen beszél. Később olyan, elsősorban politikai eredetű konfliktus keletkezett közöttük, melynek árnya végképp megszakította a közöttük lévő személyes kapcsolatot. A főiskola végén már igazán vágyott arra, hogy végre igazi mestere legyen. A körülmények szükségessé tették, hogy kőfaragóként munkát vállaljon. Melocco Miklós egy nagy megbízáson dolgozott, így jelentkezett nála. Melocco így fogadta: „Leonardo is Verrocchio műhelyében kezdte” ő – ahogy Párkányi mondja – hamar „felszabadította”, majd egy év múlva így fogalmazott: „nem az a dolgod, hogy nekem faragj, szerzek neked saját munkát.” Szobrászunk azóta is felnéz rá. Mint fogalmaz: „Hálás vagyok. Ha hozzá megyek, mint mesterhez indulok, s mikor elköszönök, ő mindig barátként enged el…” A köztéri szobrászat nemcsak fizikailag nagy teher, de gondolatilag, filozófiailag, történelmileg és természetesen politikailag is. Pontosabban ez a megállapítás a köztéri emlékműszobrászatra vonatkozik, s azon belül is elsősorban Kelet-Közép-Európára, s most maradjunk az elmúlt – mondjuk – hetven évnél. Az emlékműszobrászat klasszikus műfaja évszázadok óta él a művészet történetében, amely azt jelenti, hogy nagy történelmi, nemzeti eseményekről, történésekről, valamint a nemzet s kultúrkörének kiemelkedő személyiségeiről az adott ország, annak vezetése, közösségei, egyénei plasztikai térben is megformált emlékeket is állítanak. Nyugat-Európa kiegyensúlyozott társadalmi-politikai fejlődése során szinte közmegegyezés alakult ki mindarról, hogy melyek a nagy és jelentős történelmi események és kik a jeles és kiemelkedő személyiségek. A szobrászok – különösen a köztéri szobrászok – tapasztalataim szerint inkább későn érő típusok. Ahhoz, hogy valaki szakmai felkészültsége megszerzésén túl birtokosa legyen egy fejlett térszemléletnek, térfelfogásnak, hogy intellektuálisan is mélyen értelmezze a feladatot (akár egy portré megmintázásával, de hiszen ez esetben el kell mélyedni az „alany” személyiségében, életművében, s nem csak testi karakterében!), az bizony sajátos személyiségbeli érettséget kíván, amihez idő kell. Párkányi Raab Péter ezt korán elérte. Alig múlt húszéves, amikor főiskolai hallgatóként közterületi szobor megbízást kapott, ráadásul pályázat alapján. S ami szintén ritka, főiskolai tanulmányai során már több szimpóziumra, kiállításra kapott meghívást, s több köztéri szobrot is készített. Ezek értékét növeli, hogy munkáira hamar felfigyeltek külföldön is. Amikor már művészeti továbbképzését is abszolválta, tulajdonképpen kész – és már foglalkoztatott – szobrászként indul a pályán. A pályaív már negyedszázada töretlen. Ennek – a már ismertetetteken túl – több különleges oka van. Például az, hogy nem is mintázó, s nem is a faragó szobrászok közé tartozik, hanem szimultán módon mindkettő. Míg a szobrászok jelentős része vagy az egyik vagy a másik szobrászati műkészítési processzust részesíti előnyben (nem is véletlenül, hiszen más és más alkati sajátosságok szükségesek a hozzáadó, az additív, a mintázó szobrásznak, mint az „elvevő”, faragó művésznek), addig az ő esetében folyamatos, nem hogy az együttes alkalmazás, de a szimbiózisban való megvalósulás. marionett Kő és bronz olyan harmonikus egységéről, egybekomponálásáról van szó, amely ritka a kortárs szobrászatban. Munkásságában később jön egy újabb, szinte csak rá jellemző folyamat! Párkányi Raab Péter a statikus szobor eszményét ugyan elfogadja és műveli, de szobrai egy részét (olyanokét, melyeket – egyelőre – saját szenvedélyéből s nem megbízásra készít) az utóbbi években sajátos kinetikus műként valósítja meg, ráadásul jellemzően ma már ipartörténetinek tartható eszközök, mechanikák, gépezetek újrahasznosításával. Ám ezeket a mechanikai fragmentumokat nem egyszerűen összeépíti, hanem ezekből mozgó, pontosabban: mozgatható, mozgásba hozható, kinetikus szobrokat készít, melyeknek így aztán a fokozott mozgásillúzió a jellemzője, s melyek – újabb trouvaille – zenei effektusok előállítására is képesek. E művek többszörösen is újdonságot jeleznek művészetében. Nemcsak anyagukban újak (nem bronz, nem fa, nem kő az alapanyaguk!) hanem készítésük módjában (nem mintázottak, nem faragás által, hanem sajátos szerelő művelet során születnek meg), mozgásállapotukban is innovatív tartalmúak (statika helyett mozgás) és zenei, auditív hatáskeltésük okán összetett esztétikai jelentőséget kapnak. Hogy miként jutott el ehhez a folyamathoz, arról a művész így beszél: „A figurális szobrászatban való elmélyülés, ennek felfedezése mindig hozott valami újat. Aztán már nem volt mit felfedezzek, „csak” meséltem általuk. A rátalálások viszont hiányoztak, ezért elkezdtem formailag felfedezni és tanulmányozni a régi ipari tárgyakat, melyek önmagukban hordoznak egy-egy absztrakt szobrot. Beléjük szerettem, egymás mellé helyeztem, rendszereztem őket. Végül ezekkel valóban akartam valamit. Soha nem látott szobrokat szerettem volna létrehozni, melyekben ötvöztem a figurativitást, a fantasztikus ipartörténeti részeket és a mechanikát. Úgy éreztem magam, mint Pygmalion, aki szerette volna életre kelteni művét. Ez részben már sikerült, hiszen ezek a szobrok mozognak, „megszólalnak” és a munka folytatódik.”

Szobrai hihetetlenül tudatos és míves alkotások, melyek mögött nemcsak a már említett kiemelkedő színvonalú tudás áll, hanem az intellektuális értelmezés mélysége, s ennek formai manifesztációja rendkívüli rajzainak is a sora. Párkányi szobrászati tervei puha ceruzákkal kidolgozott művek, melyek autonóm képzőművészeti munkák. Egy kérdésre, mely a rajzoláshoz való viszonya felől érdeklődött, a közelmúltban így vélekedett: „A rajzzal különös kapcsolatban vagyok. Mielőtt a szobrászatba belecsöppentem, festőnek készültem, rengeteget rajzoltam, remek tanáraim voltak.asdfasdf A szobor tulajdonképpen egy térbeli rajz, sok-sok rajz (metszet) együttese. Követ tudok faragni napi tizenkét órát, rajzolni maximum hármat. A rajz számomra valami más, nyugalmi, ’kegyelmi’ állapot.” S ebben a kavalkádnak tűnő materiális sokféleségben (papír, grafit, bronz, kő, márvány, fa, ipartörténeti emlékek) az egyéniség döntően megkülönböztető jegye, illetve művészetének tartalmi karaktere abban ragadható meg, hogy egyrészt rendkívüli fantáziára építi szobrai plasztikai megoldásait, másrészt olyan statikai, egyensúlyi helyzeteket teremt kompozícióival (azok nagy részével), melyek a szemlélődőt zavarba hozva, intenzív azonosulásra sarkallják. Nyilvánvaló persze, hogy más a követelmény egy konkrét személy portréjának megmintázásánál, illetve alakja megformálásánál, s más egy történelmi eseményt, egy gondolatot központba állító mű esetében. Párkányi Raab Péter abban (is) rendkívüli alkotója a kortárs magyar szobrászatnak, hogy már nagyon fiatalon, mondhatni pályája elején elkötelezte magát a figurális, sőt: emberközpontú és dinamikusan felületgazdag szobrászat mellett, s vállalta annak „veszélyét” – és most egy komoly ellentmondás következik –, hogy mivel túl jól mintáz (esetében nyugodtan alkalmazhatjuk a bravúros mintázó jelzőt), az a vád fogja érni, hogy szobrászata túl érzelmes, s nem a jövő, hanem a múlt felé mutat. A vád el is érte, ám ez egyáltalán nem hátráltatta, hanem ösztönözte a továbblépésben. A magyar szobrászat egyik – épp az imént említett – kiemelkedő mestere, Melocco Miklós, aki – mint már tudható – atyai mentora a szobrásznak, erről így ír: „Amikor Párkányiról azt mondom, hogy nagyszerűen ért a mesterségéhez, azt állítom róla, hogy tud szabatosan fogalmazni. Ez ritkaság, és azt jelenti, hogy felelősségre, kérdőre vonhatók a szobrai, mert azok éppen olyanok, mint amilyeneknek elképzelte. Ha szépet akar, akkor szépet csinál, ha drámát akar, akkor drámait.” Figurális szobrász tehát, aki éppúgy dolgozik bronzban, mint kőben, dolgozik fával, építi, szereli szobrait régi szerkezetekből, megtoldva saját technikai leleményeivel. Pályája immár klasszikusnak mondható portrészobrokkal indult (József Attila, Szondi György, Fráter Erzsébet, IV. Béla király, de készített két jelentős Szent-István szobrot). Feladatai között nem csak nagy személyiségek megmintázása áll. A szobrászhoz közelálló mitológiai, historikus tematikából mintegy kiemelkedve alkotta meg például 2000-ben Szegedre, a város belvárosába, a sétálóutca kezdetére két, ízesen, rá jellemzően: gazdagon mintázott Köszöntő szoborpár ját. Talán legismertebb munkái Budapesten, a Nemzeti Színház előtti parkban megvalósult egész alakos művészportréi (Básti Lajos, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Latabár Kálmán, Tímár József, Soós Imre, Bessenyei Ferenc) mely szobrokból sugárzik a mély és empatikus karakter. A színház homlokzatára került A kilenc múzsa szoborsor. Ezek a szobrok sajátos épületplasztikákként állnak előttünk, felettünk (s „néznek be” a színházba is a nagyméretű ablakfelületeken), ám a maguk dinamikus mintázásával, szintén vegyes anyaghasználatával, a színek intenzív alkalmazásával, az egyes múzsák attribútumainak eredeti jelzésével meghatározó látványelemeivé váltak az épület homlokzatának. Történelmi, világról vallott nézeteit már karakteresen jelzi, hogy 2009-ben Mindszenty-dombormű vet készített Balassagyarmatra (később, 2016-ban szobrot Zalaegerszegre), 2009-ben Wass Albert -emlékművet Mátészalkára, 2010-benTrianon-emlékművet Kaposvárra.

asdf

2013-ban készítette el Solti György-emlékművét a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem előtti térre. A rendkívüli egyéni szobrászi leleménnyel kialakított fémkompozícióban egy megtört körformába építi be a nagy karmester portréját, vezénylő kezét, mintegy utalva arra, hogy az ő vezénylése nyomán megszűnik a hangszerek esetleges odavetettsége, s össze fog találkozni az egyelőre még hiátussal létező körkompozíció két végpontja. 2014-ben az 1944-es megszállás tragikus napjának 70. évfordulójára valósult meg a Német megszállás áldozatainak emlékműve a budapesti Szabadság téren. Párkányi Raab Péter nevét és munkásságát ekkor már a szakma jól ismerte, de ezen emlékmű átadását követően vált neve széles körben ismertté, teljesítményét teljes polarizáltsággal ítélte meg a közvélemény, sőt még a szakma is. A szobrász rendkívül elmélyülten alakította ki eszmei és plasztikai koncepcióját. Az általa alkalmazott szimbolikus erejű angyal és sas drámai mintázásában sajátos egyediséggel ötvözte az expresszív kifejezőerőt, a hozzá közel álló emelkedett plasztikai felfogással, s mindezt kiegészítette a környezetet erőteljesen befolyásoló – historikus utalásokra lehetőséget adó – kettétört oszlopok nyugodt drámaiságával. asdf Két év múlva e művet egy újabb jelentős megbízás követett, elnyerte a Málenkij robot emlékmű megvalósításának lehetőségét. A feladat az volt, hogy az emlékmű a Málenkij robotra, a Szovjetunióba, ártatlanul elhurcolt sok százezer honfitársunk emlékére szülessen meg, akik közül kevesebben tértek haza, mint ahányan elpusztultak a Gulág poklában. Ez az emlékezés azért is felfokozottan indokolt, mert az elmúlt évtizedekben, ha valamit eltitkoltak a társadalmi köztudat szféráiból, akkor az ez a téma volt. Már bőven lehetett beszélni, írni (még a Kádár-rendszerben!) a sztálini borzalmakról, a Rákosi-korszak bűneiről, de e sok százezer honfitársunkról és sorsukról még ekkor sem. E kérdések között állandó vitatémává váltak különböző összehasonlítások, melyek a nemzet tragédiáit vették számba. E körben csak felvillantásként hadd hivatkozzam Révai Gábor író egy mondatára, aki szerint „a Gulágon ugyanolyan ártatlanok százezrei és milliói pusztultak el, mint Auschwitzban”. Itt már a terv kialakításakor egy új kihívással szembesült a művész, nevezetesen, hogy a Ferencvárosi pályaudvar előtt álló robusztus betonbunkert kellett befoglalnia az emlékmű keretébe. Az egész Magyarországra kiterjedő elhurcolási folyamat része tehát Erdély, de Kárpátalja is, ezért az emlékhely célja lett az is, hogy az egész Kárpát-medencében élő magyarság központi kegyeleti, nemzetegyesítő tere legyen. Az emlékmű helye a Ferencvárosi pályaudvar előtti tér, amely jelzi egyben azt is, hogy innen, Budapestről vitték el a legtöbb foglyot. „Ezen a pályaudvaron keresztül hurcolták, szállították a katona és civil foglyokat át, illetve tovább a Dunán ideiglenesen elkészült vasúti hídon keresztül a Dunántúlról, sőt attól nyugatra és északnyugatra lévő helyekről is a Szovjetunióbeli lágerekbe” – írja Bognár Zalán történész. A pályázati kiírás előírta, hogy az emlékmű figurális szemléletet képviseljen, s hogy célszerű lenne olyan vagon vagy vagonok megjelenítése, melyekben a foglyok elszállítása történt. A hely döbbenetes környezeti eleme – mint már jeleztem – a téren a múlt század negyvenes éveitől álló föld feletti betonbunker, amely a második világháborúban a MÁV egyik, biztonságosnak ítélt irányítóközpontja volt, mely átélte az idők viharait, s még ma is szinte elpusztíthatatlan. A mű központi eleme a gránit posztamensre helyezett eredeti vagonra épített plasztika, melyen az elhurcoltak tömegét érzékelteti a művész. Az egyes személyek ruházatukban, karakterükben mintegy a társadalom keresztmetszeteként jelenítik meg a fogságba szállított polgárokat, munkásokat, katonákat, parasztokat, nőket, férfiakat, gyermekeket. asdf A figurák, személyek, mintegy összekapaszkodó együttese elindul/kiindul a kocsiból és az életből. A rabságba, de jellemzően a halálba, melyet úgy érzékeltet a művész, hogy szinte a levegőbe emelkednek, légiessé válnak, s már csak ruházatuk, öltözetük – tehát testi mivoltuk külső burka – jelzi, hogy ezekben valamikor hús-vér emberek éltek, dolgoztak.

Párkányi 2017. év elején Székesfehérváron Somogyi Győzővel együtt megvalósítottaA döntés című térinstallációban megjelenő kiállításukat (kurátor: Tóth Norbert ). Sajátos és egyedi koncepcióként a jó és rossz szembenállása, harca, ütközése, illetve egymás melletti létezése volt a kiállítás gondolati fókuszában. Párkányi szempontjából az volt a döntően új elem, hogy szobrászként kizárólag fotográfiákat, illetve fotók alapján készült printeket állított ki, mintegy ellenpólusaként Somogyi Győző hagyományos technikákkal készült műveinek (Magyar Szentek Arcképcsarnoka, Magyar Hősök Arcképcsarnoka). E kiállításon azt is érzékelhettük, hogy egyre intenzívebben lesz Párkányi Raab Péter alkotói területe a fotográfia, illetve az ezzel szinte szimbiózisban lévő digitális képteremtés, képalakítás, amely művekből több (más és más koncepciójú) sorozat is látható kiállításán. Fontos kérdés, hogy hogyan fér meg a szobrászat és a rajz mellett ez a fajta képalkotási módszer? Arra a kérdésre, hogy mi vonzza a művészt a fotográfiához, a fotografikához, a digitális képteremtéshez, így válaszol: „A fotózás egyszerre egy új és régi történet számomra. Közel tíz éve használok digitális gépet. Azért kezdtem fotózni, hogy legyen valami hobbim, ‘szabadidős’ tevékenységem. A fényképezés viszont az analóg gépekkel kezdődött. A gimnáziumban fotó fakultációra jártam. Ott azonban a ‘varázslat’, a hívás-nagyítás kiszámíthatatlansága zavart. A mostani technológia, a digitális képfeldolgozás mindent megenged, bármit megtehetek és ráadásul a rajzolás boldogságát kelti életre bennem. A fotóim nem a fotóművész, hanem a szobrász agyával készülnek. A pillanatot nem keresem, hanem létrehozom többnapos, -hetes munkával, hogy lekattintsam, majd a monitoron újrarajzoljam. Fotóim tulajdonképpen kétdimenziós szobrok”.

asdf

A döntés című kiállításon busóálarcok megörökítéséből hozta létre szorongató mű sorozatát, s nem sokkal e kiállítást követően került sor ugyancsak a Szent István Király Múzeum tereiben az 50. születésnapja alkalmából rendezett Hanyattló – Szárnyaló című kiállítására, amely 2018. márciusáig volt megtekinthető. E kiállításán rajzait, középméretű szobrait, saját fotói alapján készített printjeit, összefoglalóan vegyes technikával körülírható ‘szerelt’ szobrait állította ki a legutolsó időszak terméseként, mely művek az általa talált, alakított, gyártott kő-, vas-, fémszerkezetekből készített mozgásba hozható kinetikus plasztikák. Különleges volt látnunk a kiállítás címét, melyet a múzeum homlokzatán egy hatalmas felnagyított rajza is hirdetett: Hanyattló – Szárnyaló. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért ezt a címet választotta, annál is inkább, mert ugyan vannak lovas szobrai, mégsem tartható úgynevezett lószobrásznak? Párkányi Raab Péter e kérdés kapcsán így fogalmaz: „A lószobrász fogalmát a múlt rendszerben használták, amikor valaki már legalább két lovat megmintázott. asdf Én figurális szobrásznak tartom magam. Ebbe beletartozik a ló is. Jelenleg hatodik lovas szobromon dolgozom. Lovas szobraimnak fele itthon nem ismert, külföldön található. A címválasztás a kiállítás anyagából két művet jelöl meg, ragad ki és köt össze, hogy ezáltal a kiállítás tematikáját és üzenetét is meghatározza. A bejáratnál egy bronzszobron és egy hatalmas grafikán, mintegy a kiállítás plakátjaként a hanyatlást és a szárnyalást mutatom be, hangsúlyozom, történetesen a »lóságon« keresztül.” Székesfehérvári kiállítása kisebb részben életmű-keresztmetszet is volt, másik részében annak az innovatív művészi magatartásnak volt a manifesztációja, mely igen szuggesztíven mutatta be megújuló szobrászi munkáságának opusait, folyamatosan látványos, artisztikus és mély szimbolikával telített fotógrafikáival, printjeivel együtt. Párkányi Raab Péter élete ötven éve alatt már igen jelentős szobrászi életművet hozott létre. Munkásságának különlegessége, hogy sok szobra található külföldön is köztereken, és magángyűjteményekben. Szobrai által eljutott a világ minden pontjára, valamennyi földrészre, egymástól eltérő identitású, vallású és gondolkodású emberekhez, közösségekhez. Európa minden országába, valamint Kínától az USA-ig, Kanadától Szingapúrig, Ausztráliától Oroszországig. Ez a lét nyújtja számára a teljes szabadságot. Amire alkotóként vágyott, művein keresztül elérte. Útja így vezet a soha nem látott szobrok világába.

FELEDY BALÁZS